3. Eterna utcái

11-12-2118 szombat

0625

Eterna Beta-3-as szintjének utcái már nem egyszerűen büdösek voltak. Azt könnyen megszokja az ember. Itt a szagok folyamatosan változtak, s mintha valamiféle bűzentitásként arra tették volna fel a létezésüket, hogy az élőlények szaglóhámját kínozzák.
Az egyik pillanatban  vizelet és a mosdatlan emberszag keveredett a frissensült bogaburger szagával, melyet rögtön egy szellőzőventillátorból kiömlő fura maró klóros illat vett át.
Eternában az egészségügy mindig is nagyon fontos volt, az utcákat folyamatosan járták a tisztaságért felelős munkások, hogy meggátolják, hogy a földalatti város egy fortyogó kórbarlanggá degradálódjon az évek alatt. Egy járvány túlságosan nagy fenyegetést jelentene a fennmaradt civilizáció számára.
Lia viszont ide született, már észre sem vette ezeket a nüanszokat.
A városban napközben félhomály volt, éjszaka pedig csak a tartalék világítás adott némi fényt. A nappalokat tradíció szerint a kinti napfelkeltéhez és -nyugtához igazították, bár ezt sokszor próbálták az évtizedek alatt megreformálni.
Ennek köszönhetően még bőven sötét volt, amikor Lia elindult a Lidérclégió kirendeltségéhez. Útközben, ahogy elkezdett hatni a drog a szervezetében, vett magának egy bogaburgert az egyik utcai árusnál. Bele sem merek gondolni mennyi Q maradt a számlámon. A kézfejébe ültetett chipet a fizető terminálhoz érintette, és egy másodperccel később neonzöld felirat jelent meg rajta: Sikeres beváltás!
A pénz mindig is meghatározó eleme volt az emberi létezésnek: Q, azaz kvóta vagy keret, amibe bele kell férned.
Az utcán már többen is úton voltak valamerre. Legnagyobb részük a metrókhoz sietett, hogy eljussanak a munkahelyükre, amelyek a várostól kicsit távolabb eső energetikai, ipari, vegyi és bányászati szektorokban voltak. Lia miközben a burgert majszolta végignézett az álmos főutcán, ami körülbelül húsz méter széles lehetett a hossza pedig egy kilométer volt. Legalábbis ezt tanították az iskolában. Ez volt a B3-as főutca, innen ágaztak le keresztirányban a mellékutcák. Némelyiket már el is nevezték valamelyik halott nagynevű politikusról vagy költőről, de voltak amikre még mindig csak számmal hivatkoztak, mint a Lezáráskor.
A B3-as szinten inkább a szegényebb réteg lakott, az olyan alsóosztálybeli lakosok, mint amilyen Lia is volt.
A háború előtti társadalom gyakorlatilag mumifikálta magát ebben a föld alatti betonkonzervben. Eternában az emberek már nem csak elvont értelemben voltak alsó- vagy felsőosztálybeliek: minél nagyobb befolyással rendelkezel, minél több hatalmad van, annál tisztább a levegő, amit beszívsz és annál többen vannak a talpad alatt. Az embereknek mindig szüksége volt valamilyen rangsorolásra, hogy könnyen meg lehessen határozni a szociális státuszukat. Ez Eternában sem változott meg.
A vezetés természetesen tisztában volt azzal, hogy ez a rendszer rengeteg belső feszültségnek és forrongásnak lehet a melegágya, ezért sohasem próbálták meg korlátozni a szintek közötti szabad költözést. Egyszer fent, egyszer lent. Eternában ezt szó szerint értették.
Lia szülei mérnökök voltak, akik az egyik újrahasznosító gyártósoron dolgoztak technikusként. Annak idején B1-en éltek, a lakásuk harminc négyzetméter volt és a fizetésből tellett nekik több vízre és áramra is. Vasárnaponként a szomszédokkal közösen kértek hozzáférést Hermeshez, hogy nézhessenek valamilyen filmet vagy műsort még a háború előttről. Leginkább az Attenborough féle természetfilmeket szerették.
Lia egy pillanatra elmélázott, és egy jó darab bogafud hullott ki a műbuciból, egyenesen az aszfaltra.
– Bazdmeg! – Lehajolt, felkapta a húst a földről, majd gyorsan körbenézett és visszatömte a helyére.
Ennél durvább dolgokat is fogok csinálni nemsokára. Nagyot harapott a burgerbe.
Beton. Szürke és sima beton. Leginkább ez volt a jellemző Eterna látképére, amit persze színes graffitikkel próbáltak feldobni a helyi művészek.
Liának nem volt pénze, hogy használja a tömegközlekedést, amit egyébként is luxusnak tartott. A B szintek alapterülete körülbelül másfél négyzetkilométer volt, gyorsan el lehetett jutni az egyik pontból a másikba, a szintek között pedig lehetett használni a lépcsőket is. A felvonók egyébként viszonylag tágasak voltak, és a szintek északi és déli részére is jutott belőlük fél tucat. Ezek a gigászi vasbeton aknák aortaként vertikálisan keresztülszelték az egész várost. Lia viszont az A1-re ment, oda pedig fárasztó gyalog a feljutás, úgyhogy a liftek felé vette az irányt.
Pár perc gyaloglás után el is érte a déli liftparkot, ahol páran már várakoztak. Fáradtan csak álltak és bámultak, egy szemüveges kopaszodó férfi pedig nagyokat szívott a vépjéből.
Mit nem adnék most egy szippért! Csak… Lia a felfelé tartó lift ajtajánál található terminálhoz lépett, és kiválasztotta az A1-es szintet. A bal kézfejét ezután a chipleolvasóhoz tartotta: Sikeres beváltás! …rohadtul nincs most erre 150 Q-m.
Egy pár perc elteltével fémes dübörgés kíséretében alulról megérkezett a felvonó, kétszárnyú rácsozott kapuja kinyílt a polgárok pedig beléphettek. Lia is csöndben követte őket, kis idő után pedig a kapu bezáródott, a lift döccent egyet és emelkedni kezdett. Elektromos motorok monoton sípolását lehetett hallani, a fura komlós illatú vép gőze pedig lassan betöltötte a teret.
Mit nem adnék most egy szippért! Lia kezeit finoman ökölbe zárta, miközben próbált nem a férfire nézni. Körülbelül két perc telt el így. Nem! Nem akarom ezt többé, szabad akarok lenni!
– Beta-2-es szint – szólalt meg kedves hangon Hermes, a kommunikációs MI ügynök a lift hangszórójából. Az ajtók kinyíltak, egy nő pedig kiszállt. Lia becsukta a szemét és inkább próbált valami másra gondolni.
Eszébe jutott amikor végzett a középiskolában, mikor csak tizennyolc éves volt. Rögtön tudta, hogy rendőr akar lenni. Már egészen fiatal korában kiderült, hogy jó kiállású, ambiciózus és a fizikai felméréseken is kiválóan teljesített: szóval könnyedén bekerült a Rendészeti Főiskolára. Ekkor ismerkedett meg Kelennel is, aki jogot tanult egy évvel felette. Lia pár éven belül kitűnően levizsgázott és hadnagyként dolgozni kezdett a B1-en. Apa milyen büszke volt.

0643

– Alpha-1-es szint – szólalt meg ismét Hermes. Lia kilépett a liftből és mélyet szívott a levegőből. Kellemes hűvös itt az idő, nem érezni azt a büdös kondiszagot. A levegő is tisztább. Meg úgy minden sokkal tisztább és világosabb. Milyen lehet kint? A nap alatt, ahol a végtelenség terül el az ember felett. A bal karján lévő napot szimbolizáló tetoválásra pillantott és oly régóta most először izgalmat érzett.
Szó szerint itt él Eternában a felső tízezer. Itt kapott helyet a szenátus, de van színház, étterem, kaszinó, múzeum. Ha valakinek elég Q-ja van, akkor meglátogathatta akár az egyetlen igazi ligetet, ahol valódi fa és fű nőtt.
Lia sosem látta ezeket a növényeket. Sőt életében legfeljebb egy tucatszor volt az A1-es szinten, egyszerűen azért, mert megfizethetetlen. Szapora léptekkel megindult az egyik kioszk irányába, ahol egy gyors chipes azonosítás után lekérdezte a Lidérclégió pontos címét, majd habozás nélkül elindult a Király utcán északi irányba.